Kategóriák
Szeretet-hasáb

Ha szerettél, akkor szeressél!

Az életünk néha kicsit olyan, mint egy átjáró folyosó. Jönnek-mennek az emberek, helyzetek, lehetőségek, s olykor fel sem tudjuk fogni a változás gyorsaságát. Aki tegnap még mellettünk állt, az ma már valaki másnak a küszöbén vár a befogadásra,. A kérdés csak az, hogy miként dolgozzuk fel az átalakulást?

Ha azon mélázunk megpillantva az érintett személy facebook oldalát, hogy vajon még nyílnak-e a mezei taplók, akkor nyilván nem vagyunk a toppon, az elfogadást illetően.

A veszteség fájdalommal, és nem egyszer sértettséggel jár: minket, hogyan hagyhatott el? Szembesülünk azzal, hogy nélkülözhetőek vagyunk, ami nem egyszer óriási pofon.

Ám amikor csak a negatív jelzők ömlenek belőlünk, akkor elfeledkezünk mindarról, amiért az illetőt egykor szerettük. Elhessegetjük memóriánkból azt a sok szép emléket, amit neki köszönhetőnk. Mert jobb úgy utálkozni, hogy bemagyarázzuk: a mérleg “tőle kaptam” nyelve üres.

Pedig az esetek többségében pozitív irányba billenne a mázsa, ha hagynánk.

A hála gyógyír. Ha mocskolódás helyett elraktároznánk magunkban mindazt a szépséget, melyet az adott kapcsolatból nyertünk, igazán gazdagon léphetnénk tovább, keserűség nélkül.

Mert az egykori szeretetnek, tiszteletnek oka volt, indoka, melyet nem érdemes a szőnyeg alá söpörnünk.

Miért ne léphetnénk a hála, arcunkra rajzolt mosolyával tovább, békével a szívünkben?

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Kérdezek! Feleltek?

A vélemény, mint megnyilvánulás kiről árulkodik? Kinek a bensőjét fedi fel? Vajon azét, akiről szól a kijelentés, vagy azét, aki megfogalmazza azt?

Vajon a formát öltő szubjektumok mennyire nevezhetőek objektívnek? A harminc fok biztos, hogy mindenkinek őrült meleg? S ami egyeseknek elviselhetetlen, az elképzelhető, hogy másoknak nemcsak kibírható, hanem élvezhető?

Vajon mennyire szabad engednünk, hogy egy kívülről jövő megjegyzés a lelkünkig hatoljon? Miért mérlegeljük valóság tartalmát, mikor tudjuk: valóságos? Miért nem mérlegeljük inkább azt, hogy az elhangzottak kire vonatkoznak?

A kiindulási pontra visszatérve vajon a véleményezés kiről szól? A véleményezettről, vagy a véleményezőről?

Vajon az egyes megnyilvánulásaink (legyenek azok verbális, nonverbális üzenetek) nem rólunk alkotnak egy képet? Vajon gesztusaink nem önmagunkról mesélnek? S ugyanígy vajon a kifejezésre juttatott egyéni szubjektumok nem az egyének benső világáról tanúskodnak?

Ha pedig a vélemény, vagy bármi felénk érkező jelzés a másik fél lelkét tárja fel, akkor miért hagyjuk, hogy az a mi lelkünket sértse meg (ha bántó)?

Vajon, aki szereti magát (nem öntömjénező értelemben) az tisztában van önnön képességeivel? Ha ismeri korlátait, s ezzel együtt ki tudja terjeszteni szárnyait, akkor szüksége van külső segítségre?

S vajon mi történik azzal az emberrel, aki nincsen magával tisztában, aki kívülről várja a támogatást, a megerősítést, a választ? Nem rokkan-e bele minden egyes negatív kritikába? Ha pedig a szárnyakat is magán kívül keresi, akkor repülése nem válik-e függőjévé mások segítségének?

Vajon a szeretetet adni, és kapni kell, vagy mi vagyunk a szeretet? Vajon ha hagyjuk, hogy megismerjük valódi énünket, azzal ösztönözhetjük ugyanerre a körülöttünk élőket?

Vajon másokat kell megváltoztatnunk, vagy előbb magunkat? Vajon, ha átalakulunk, s harmóniába kerülünk (önmagunkkal) azzal generálhatjuk a globális összhangot?

Vajon a szóban kifejezett vélemény, vagy a tettben megmutatott példakép erősebb hatású? Vajon a példaként élő példa az igazi példa, vagy a csendben tevékenykedő élő az élő példa?