Kategóriák
Szeretet-hasáb

A pozitív lélekszemlélet titka

A pozitív gondolkodás híve vagyok, de nem elvakult módon. Persze ez egy teljesen vak embertől furcsán hangozhat, de én most a fizikai okuláré állapota helyett a lelki lencsék milyenségére célzok. Legyünk pozitívak, természetesen. Legyen motiváló mantránk, ami bármikor ki tud minket húzni a bajból, de! A „de”-nek jelentősége van.

De, ha fájdalmat érzünk, ha gyászolunk, ha dühösek vagyunk, ha tombolunk, ha negatív érzések kerítenek minket hatalmukba akkor ne ellenkezzünk! Éljük meg, és át őket! Engedjük, hogy a pólusunkig hatoljanak, hogy kifordítsanak a bőrünkből, hogy átcsapjanak vad hullámaik a fejünk felett. Mert ha ezt megtesszük, akkor a háborgó tenger hirtelen megnyugszik, elnyelve a habokat, békét sodorva lelkünk partjára.

Ehhez bátorság kell, kétségtelenül. Nagyon nehéz farkas szemet nézni azokkal az érzelmekkel, melyek szinte felőrlik lelkünket. A rettegés zsigereket szorongató fogsága, a fájdalom elménket égető, idegeket perzselő vad bánata, vagy éppen a harag olthatatlan, mindent felemésztő tüze nem kezelhető könnyen.

Ám a végleteket mindenképpen kerülnünk kell! Az nem „szembenézés”, ha valaki belemerül az érzelemtengerbe, s fulladozik, miközben számtalan helyről kapja a segítő kezeket, mentőmellényeket, amiket ő vad vagdalkozásában észre sem vesz.

De az elfojtás sem célravezető, sőt nagyon veszélyes. Amit lenyelünk, elnyomunk magunkban az nem tűnik el. Gócként ott marad a szervezetünkben, s idővel akár testi, akár lelki betegség képében visszaköszön.

Egyszerűen azért, mert nem tehetjük meg, hogy a minket érő ingerekkel, eseményekkel, helyzetekkel, emberekkel, és érzésekkel ne „küzdjünk” meg. Ők a mieink, az élet név szerint nekünk címezte őket. Nincs előlük menekvés.

Farkas szemet nézni nem egyszerű feladat, a szemünk könnyen könnybe lábadhat, és nem a merev tekintettől. De megéri bátornak lenni, megéri olykor csatákat veszteni, hogy végül a háborút mi nyerhessük meg!

 

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Még most a már késő helyett!

Rohanunk. Futunk. Veszettül szaladunk, a legtöbbször magunk sem tudjuk miért. Pénzért, megélhetésért, elismerésért, elfogadásért, szeretetért, barátságért… Mindenért, és bármiért. A reggelt sebesen váltja a délután, s az alkonyba forduló napot sötét zubbonyával beteríti az éjszaka. Napokat váltanak az órák, s heteket a hétköznapok. Hónapok, évek repülnek tova, s mi csak néha pillantunk fel. Karácsony, szilveszter, húsvét, nyári pihenés, októberi telelés, születés- és névnap, halottak napja. Megtorpanunk. Emlékezünk. Gyertyát gyújtunk. A szél, azonban visz tovább minket, s velünk együtt lángunk fényét is. Az emlékezését. A lelkünkét.

Aztán eljön a pont. A pillanat. A nem várt. A soha el nem hitt. A retteget, a jobb napokon kinevetett. A sorsunk lesújt, mi ezt mondjuk. De valójában, a fejünk felett lebegő bárd, mely már évek óta, rezzenéstelen nyugalommal figyelte ámokfutásunkat lecsap. Ha szerencsénk van, akkor pusztán megsérülünk, de ha nem, akkor belehalunk. Életünk tanulások, szép remények, elért célok nélkül befejeződik. Már tudnánk mit kell tennünk. Már rántanánk a kéziféket. Már pörgetnénk vissza a vad vágtában szaladó filmtekercset. Már ordítanánk a süvítő szélben, hogy szeretlek. Már átölelnénk a szeretteinket. Már éreznénk az érzéseket, s átélnénk az életet. De már nem lehet.

Most, azonban még igen. Még megállhatunk. Még újra gondolhatjuk. Még visszafordulhatunk. Még szünetet kérhetünk. Még elmondhatjuk, hogy szeretlek, bocsánat, és köszönöm Neked. Még értékelhetjük, élhetjük, védhetjük az életet. Még megérthetjük a miérteket.

Most még. De holnap már nem. Később már nem. Későn már nem. Most még időben vagyunk!

 

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Tótágastálló napnyi mosoly

Sokszor, és sokan kérdeztétek, hogy mikor lesz logóm. Eleinte, amikor még nem voltam jártas ebben a témában, komoly fejtörést okozott, hogy mi az a lógó? Kinek, mikor, és pontosan milye lóg? Aztán persze megértettem: kell egy kép, egy rajz, valami, amiben benne van a VakVagány érzés. Hűha.

Eleinte ötletem sem volt. Aztán szépen-lassan összeállt a kép. Pontosabban a mozaikok. Nap, mosolygó arc, ami tótágast áll, VakVagány felirat…. A végeredményt láthatjátok. Nagy köszönettel tartozom Tóth Teréziának, aki saját kezűleg rajzolta meg a képet, nem ám számítógéppel, meg virtuális ceruzával, hanem rendes, markolható plajbásszal. Ezen kívül hálás köszönetem Csizmadia Csillának, aki a bannert megalkotta, a rétet, az utat, és az egész hangulatot a kép köré fonta.

Fogadjátok olyan nagy szeretettel, amilyen odaadással a két lány dolgozott rajta. És képzeljétek a mosoly mögé az én, kacsintó arcomat…

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Motiváció minden napra

Ha adva van egy kétségbeejtően rossz helyzet, akkor két út áll előttünk. Az egyik a siránkozás, a fájdalom, a pánikolás ösvénye, melyet a könnyeink sós mocsara szegélyez, s mely csak még mélyebbre kalauzol minket a szenvedés, soha véget nem érő rengetegében.

A másik csapás pozitív gondolatokkal van kikövezve. Minden lépéssel azt erősítjük magunkban, hogy „minden rendben”. Bár a szívünkben, lelkünkben még érezzük a keresztfánk marta sebeket, de az arcunkon ragyogó mosoly elárulja, hogy mi már értjük a titkot.

Mi már tudjuk a lényeget: minden fejben dől el. Ha azt mondjuk „minden rendben”, akkor még akkor is ezen a lencsén keresztül fogjuk szemlélni a világot, ha az tótágast jár körülöttünk. A döntés a mi kezünkben, pontosabban fejünkben van. Ez legyen motiváció a szürke hétköznapok döntéseinél!