Kategóriák
Szeretet-hasáb

Mennyire becsülöd magadat?

Ha mindig rohansz, ha kétségbe esel akkor, ha két-három órára nincsen programod, ha magányosnak érzed magadat amikor kettesben maradsz: önnön kétségeiddel, akkor jogosan merülhet fel a kérdés: mennyire becsülöd magadat?

(Azt már félve írom le, hogy mennyire szereted magadat, mert sokan hajlamosak ezt a kifejezést félremagyarázni, s nárcisztikus jellemvonásokkal eltorzítani.)

A titok ugyanis benned van. Ha folyton keresed a menekülési útvonalat, ha megállás nélkül rohansz, és ha ijedtség tölt el a hirtelen csendben, akkor ott, legbelül valami nincsen rendben. Minden program, minden tevékenység kitűnő arra, hogy elvonja a figyelmedet: önmagadról. Pedig, ha benned nincsen béke, az előbb-utóbb a környezetedben is visszhangra talál.

Ha egyedül maradsz egy szombat este mit érzel? Azt, hogy magányos vagy, és most vajon mi lesz? Vagy azt, hogy de jó, kicsit magamban lehetek, megpihenhetek, feltöltődhetek?

Érdemes jó viszonyt ápolni önmagunkkal, mert életünk legnagyobb megpróbáltatásaiban, a legnehezebb pillanatokban, s végül halálunkkor magunk maradunk. Ha harmóniában töltöttük az addigi időnket, akkor nem egyedül, nem magányosan, sokkal inkább megbecsülten jó társaságban várhatjuk sorsunk alakulását.

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Ha szerettél, akkor szeressél!

Az életünk néha kicsit olyan, mint egy átjáró folyosó. Jönnek-mennek az emberek, helyzetek, lehetőségek, s olykor fel sem tudjuk fogni a változás gyorsaságát. Aki tegnap még mellettünk állt, az ma már valaki másnak a küszöbén vár a befogadásra,. A kérdés csak az, hogy miként dolgozzuk fel az átalakulást?

Ha azon mélázunk megpillantva az érintett személy facebook oldalát, hogy vajon még nyílnak-e a mezei taplók, akkor nyilván nem vagyunk a toppon, az elfogadást illetően.

A veszteség fájdalommal, és nem egyszer sértettséggel jár: minket, hogyan hagyhatott el? Szembesülünk azzal, hogy nélkülözhetőek vagyunk, ami nem egyszer óriási pofon.

Ám amikor csak a negatív jelzők ömlenek belőlünk, akkor elfeledkezünk mindarról, amiért az illetőt egykor szerettük. Elhessegetjük memóriánkból azt a sok szép emléket, amit neki köszönhetőnk. Mert jobb úgy utálkozni, hogy bemagyarázzuk: a mérleg “tőle kaptam” nyelve üres.

Pedig az esetek többségében pozitív irányba billenne a mázsa, ha hagynánk.

A hála gyógyír. Ha mocskolódás helyett elraktároznánk magunkban mindazt a szépséget, melyet az adott kapcsolatból nyertünk, igazán gazdagon léphetnénk tovább, keserűség nélkül.

Mert az egykori szeretetnek, tiszteletnek oka volt, indoka, melyet nem érdemes a szőnyeg alá söpörnünk.

Miért ne léphetnénk a hála, arcunkra rajzolt mosolyával tovább, békével a szívünkben?

Kategóriák
Szeretet-hasáb

A pozitív lélekszemlélet titka

A pozitív gondolkodás híve vagyok, de nem elvakult módon. Persze ez egy teljesen vak embertől furcsán hangozhat, de én most a fizikai okuláré állapota helyett a lelki lencsék milyenségére célzok. Legyünk pozitívak, természetesen. Legyen motiváló mantránk, ami bármikor ki tud minket húzni a bajból, de! A „de”-nek jelentősége van.

De, ha fájdalmat érzünk, ha gyászolunk, ha dühösek vagyunk, ha tombolunk, ha negatív érzések kerítenek minket hatalmukba akkor ne ellenkezzünk! Éljük meg, és át őket! Engedjük, hogy a pólusunkig hatoljanak, hogy kifordítsanak a bőrünkből, hogy átcsapjanak vad hullámaik a fejünk felett. Mert ha ezt megtesszük, akkor a háborgó tenger hirtelen megnyugszik, elnyelve a habokat, békét sodorva lelkünk partjára.

Ehhez bátorság kell, kétségtelenül. Nagyon nehéz farkas szemet nézni azokkal az érzelmekkel, melyek szinte felőrlik lelkünket. A rettegés zsigereket szorongató fogsága, a fájdalom elménket égető, idegeket perzselő vad bánata, vagy éppen a harag olthatatlan, mindent felemésztő tüze nem kezelhető könnyen.

Ám a végleteket mindenképpen kerülnünk kell! Az nem „szembenézés”, ha valaki belemerül az érzelemtengerbe, s fulladozik, miközben számtalan helyről kapja a segítő kezeket, mentőmellényeket, amiket ő vad vagdalkozásában észre sem vesz.

De az elfojtás sem célravezető, sőt nagyon veszélyes. Amit lenyelünk, elnyomunk magunkban az nem tűnik el. Gócként ott marad a szervezetünkben, s idővel akár testi, akár lelki betegség képében visszaköszön.

Egyszerűen azért, mert nem tehetjük meg, hogy a minket érő ingerekkel, eseményekkel, helyzetekkel, emberekkel, és érzésekkel ne „küzdjünk” meg. Ők a mieink, az élet név szerint nekünk címezte őket. Nincs előlük menekvés.

Farkas szemet nézni nem egyszerű feladat, a szemünk könnyen könnybe lábadhat, és nem a merev tekintettől. De megéri bátornak lenni, megéri olykor csatákat veszteni, hogy végül a háborút mi nyerhessük meg!

 

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Kérdezek! Feleltek?

A vélemény, mint megnyilvánulás kiről árulkodik? Kinek a bensőjét fedi fel? Vajon azét, akiről szól a kijelentés, vagy azét, aki megfogalmazza azt?

Vajon a formát öltő szubjektumok mennyire nevezhetőek objektívnek? A harminc fok biztos, hogy mindenkinek őrült meleg? S ami egyeseknek elviselhetetlen, az elképzelhető, hogy másoknak nemcsak kibírható, hanem élvezhető?

Vajon mennyire szabad engednünk, hogy egy kívülről jövő megjegyzés a lelkünkig hatoljon? Miért mérlegeljük valóság tartalmát, mikor tudjuk: valóságos? Miért nem mérlegeljük inkább azt, hogy az elhangzottak kire vonatkoznak?

A kiindulási pontra visszatérve vajon a véleményezés kiről szól? A véleményezettről, vagy a véleményezőről?

Vajon az egyes megnyilvánulásaink (legyenek azok verbális, nonverbális üzenetek) nem rólunk alkotnak egy képet? Vajon gesztusaink nem önmagunkról mesélnek? S ugyanígy vajon a kifejezésre juttatott egyéni szubjektumok nem az egyének benső világáról tanúskodnak?

Ha pedig a vélemény, vagy bármi felénk érkező jelzés a másik fél lelkét tárja fel, akkor miért hagyjuk, hogy az a mi lelkünket sértse meg (ha bántó)?

Vajon, aki szereti magát (nem öntömjénező értelemben) az tisztában van önnön képességeivel? Ha ismeri korlátait, s ezzel együtt ki tudja terjeszteni szárnyait, akkor szüksége van külső segítségre?

S vajon mi történik azzal az emberrel, aki nincsen magával tisztában, aki kívülről várja a támogatást, a megerősítést, a választ? Nem rokkan-e bele minden egyes negatív kritikába? Ha pedig a szárnyakat is magán kívül keresi, akkor repülése nem válik-e függőjévé mások segítségének?

Vajon a szeretetet adni, és kapni kell, vagy mi vagyunk a szeretet? Vajon ha hagyjuk, hogy megismerjük valódi énünket, azzal ösztönözhetjük ugyanerre a körülöttünk élőket?

Vajon másokat kell megváltoztatnunk, vagy előbb magunkat? Vajon, ha átalakulunk, s harmóniába kerülünk (önmagunkkal) azzal generálhatjuk a globális összhangot?

Vajon a szóban kifejezett vélemény, vagy a tettben megmutatott példakép erősebb hatású? Vajon a példaként élő példa az igazi példa, vagy a csendben tevékenykedő élő az élő példa?

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Még most a már késő helyett!

Rohanunk. Futunk. Veszettül szaladunk, a legtöbbször magunk sem tudjuk miért. Pénzért, megélhetésért, elismerésért, elfogadásért, szeretetért, barátságért… Mindenért, és bármiért. A reggelt sebesen váltja a délután, s az alkonyba forduló napot sötét zubbonyával beteríti az éjszaka. Napokat váltanak az órák, s heteket a hétköznapok. Hónapok, évek repülnek tova, s mi csak néha pillantunk fel. Karácsony, szilveszter, húsvét, nyári pihenés, októberi telelés, születés- és névnap, halottak napja. Megtorpanunk. Emlékezünk. Gyertyát gyújtunk. A szél, azonban visz tovább minket, s velünk együtt lángunk fényét is. Az emlékezését. A lelkünkét.

Aztán eljön a pont. A pillanat. A nem várt. A soha el nem hitt. A retteget, a jobb napokon kinevetett. A sorsunk lesújt, mi ezt mondjuk. De valójában, a fejünk felett lebegő bárd, mely már évek óta, rezzenéstelen nyugalommal figyelte ámokfutásunkat lecsap. Ha szerencsénk van, akkor pusztán megsérülünk, de ha nem, akkor belehalunk. Életünk tanulások, szép remények, elért célok nélkül befejeződik. Már tudnánk mit kell tennünk. Már rántanánk a kéziféket. Már pörgetnénk vissza a vad vágtában szaladó filmtekercset. Már ordítanánk a süvítő szélben, hogy szeretlek. Már átölelnénk a szeretteinket. Már éreznénk az érzéseket, s átélnénk az életet. De már nem lehet.

Most, azonban még igen. Még megállhatunk. Még újra gondolhatjuk. Még visszafordulhatunk. Még szünetet kérhetünk. Még elmondhatjuk, hogy szeretlek, bocsánat, és köszönöm Neked. Még értékelhetjük, élhetjük, védhetjük az életet. Még megérthetjük a miérteket.

Most még. De holnap már nem. Később már nem. Későn már nem. Most még időben vagyunk!

 

Kategóriák
Szeretet-hasáb

NemAdomFel!

Nehéz megtalálnom a jó szavakat… egy biztos: köszönöm! A stábnak a rengeteg munkát és alázatot! Az Angyalaimnak, mindazoknak, akik lencsevégen rebegtették szárnyaikat, s mindazoknak, akik bár nem álltak a kamerák elé, de életem színpadán főszerepet játszanak, hogy velem, velünk vannak!

Köszönöm Professzor Asszonynak, hogy nem páciensként, hanem emberként szeret, kezel!

Ez igazi ritkaság! Anyunak és Lilinek csak azért nem köszönöm meg, mert még nem találták fel azokat a kifejezéseket, amik hálát zengnek a nagybetűs MINDENÉRT! Fogadjátok legalább akkora szeretettel ezt a kisfilmet, mint amekkorával készült! ?❤️

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Tizenegy szívdobbanás

Tizenegy szívdobbanás. Az első még félénk, határozatlan. A második kezdi kiterjeszteni szárnyait, s megcélozza a kék eget. A harmadik a horizonton túlról álmodik, a végtelenbe nyúló világ peremére vágyva. A negyedik kergetett képek helyett rálép a cselekvés útjára, s megy, megy rendületlen. Az ötödik kitartó menetelésében megszilárdul, megerősödik, támaszfallá válik. A hatodik megtanulja, hogy törött szárnnyal is van tovább.

Lezuhan, de egy kilógó ág megtartja, s rebeg tovább. A hetedik erőre kap, ismét érzi a szabadságot, s a nap díszes koronáját glóriaként viseli, meghódítva az égbolt ragyogó, óceánba vesző kékségét. A nyolcadik már nem száll magasabbra, nem akar eljutni a világ végére, de sziklaszilárd, stabil szárnycsapásokkal hasít előre. A kilencedik már lassít a reptén, már közelít a földhöz, de fejét még mindig felfelé emeli. A tizedik olykor-olykor lefelé tekint, vonzza testét a pihenést nyújtó árnyék, a védelmet kínáló út pora, de a tizenegyedik mégis felszegi ősz homlokát, mégis a napba tekint, mert tudja, a végtelen szárnyalás az övé, a horizont, az égbolt, s minden, amit meghódított benne él.
Tizenegy szívdobbanás ma reggel. Tadam-tadam.

Tizenegy év, és Lili.
Pár hete még nem tudtam vajon ma reggel felcsendülhet-e a “boldog szülinapot”.
Jelentem, aki nem hallotta volna: teli tüdőnkből ordítottuk! És Lili majd szétesve a boldogságtól csóvált, osztotta a puszikat, röfögött, hanyat dobta magát, s dobszólóval kísérte az őt éltető nótát!

 

(Fotó: Kondor Tamás)

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Tótágastálló napnyi mosoly

Sokszor, és sokan kérdeztétek, hogy mikor lesz logóm. Eleinte, amikor még nem voltam jártas ebben a témában, komoly fejtörést okozott, hogy mi az a lógó? Kinek, mikor, és pontosan milye lóg? Aztán persze megértettem: kell egy kép, egy rajz, valami, amiben benne van a VakVagány érzés. Hűha.

Eleinte ötletem sem volt. Aztán szépen-lassan összeállt a kép. Pontosabban a mozaikok. Nap, mosolygó arc, ami tótágast áll, VakVagány felirat…. A végeredményt láthatjátok. Nagy köszönettel tartozom Tóth Teréziának, aki saját kezűleg rajzolta meg a képet, nem ám számítógéppel, meg virtuális ceruzával, hanem rendes, markolható plajbásszal. Ezen kívül hálás köszönetem Csizmadia Csillának, aki a bannert megalkotta, a rétet, az utat, és az egész hangulatot a kép köré fonta.

Fogadjátok olyan nagy szeretettel, amilyen odaadással a két lány dolgozott rajta. És képzeljétek a mosoly mögé az én, kacsintó arcomat…

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Pozitív életszemlélet

A pozitív megerősítések aktív hozzáállást várnak el tőlünk, ami néha nagyon nehéz. Amikor úgy érezzük, hogy a monoton robot maga alá gyűr minket, akkor nehéz mosolyogni. Akkor nehéz „minden rendben” pozitív életszemlélettel gondolkodni.

De, ha képesek vagyunk leküzdeni, a fejünkben létező korlátokat, ha képesek vagyunk főnixként szárnyalni, hamvainkból is feltámadva, akkor senki sem állíthat meg minket. Legnagyobb akadályozónk egyébként saját magunk vagyunk, s a bennünk suttogó, folyton negatívan duruzsoló hang.

Ha ez a zümmögés elindítja bennünk soha le nem járó lemezjátszóját intsünk neki stopot: „állj”. Könnyedén felismerhetjük mikor vagyunk rossz frekvenciára hangolva, hiszen ez a kommentátor mindig szarkasztikus, mindig mindent sötét szemüvegen keresztül lát, és mindent éles, bántó, igazságtalan kritikával illet.

Főleg saját magunkat. „Nem vagy rá képes.” „Te ehhez kevés/öreg/tehetségtelen/akármi vagy.” Ismerős gondolatok igaz? Itt az idő leállítani őket! Engedjük el ezeket a mélybe húzó vasmacskákat, hogy végre szabadon szárnyalhassunk, a szívünkben, és fejünkben motivációval minden napra!

Kategóriák
Szeretet-hasáb

Motiváció minden napra

Ha adva van egy kétségbeejtően rossz helyzet, akkor két út áll előttünk. Az egyik a siránkozás, a fájdalom, a pánikolás ösvénye, melyet a könnyeink sós mocsara szegélyez, s mely csak még mélyebbre kalauzol minket a szenvedés, soha véget nem érő rengetegében.

A másik csapás pozitív gondolatokkal van kikövezve. Minden lépéssel azt erősítjük magunkban, hogy „minden rendben”. Bár a szívünkben, lelkünkben még érezzük a keresztfánk marta sebeket, de az arcunkon ragyogó mosoly elárulja, hogy mi már értjük a titkot.

Mi már tudjuk a lényeget: minden fejben dől el. Ha azt mondjuk „minden rendben”, akkor még akkor is ezen a lencsén keresztül fogjuk szemlélni a világot, ha az tótágast jár körülöttünk. A döntés a mi kezünkben, pontosabban fejünkben van. Ez legyen motiváció a szürke hétköznapok döntéseinél!