GY.I.K – Avagy Lelkünk Mélyén Gyakran Ismételt Kérdések

Hogyan viszonyuljak pozitívan azokhoz, akik bántanak, belém rúgnak, megvetnek, megkeserítik az életemet?

A szeretet mindenkinek kijár. Nem a gejl, amerikai filmekben látható love you, ami üres, értelmetlen, és felszínes. A valódi szeretet nem csupán egy érzelem, hanem egy cselekvés-sorozat. Beletartozik, hogy megadom a tiszteletet a másiknak, és meglátom benne azt, ami bennem is megvan. A lelket. Az öröktől fogva tökéleteset.

 

Ez roppantul nehéz akkor, amikor a másik fél házi sárkánnyá változva tüzet okád ránk, vagy éppen mérges kígyóként sziszegve vágja belénk idegméregtől csöpögő fogát. Ám mégis ezek az illetők érdemlik meg a legjobban, hogy szeressük őket. Mert fogalmuk sincs arról, hogy mit cselekednek. Aki folyton bántja a másikat még nincs olyan lelki szinten, hogy értse, a legtöbbet önmagának ártja.

 

Ezek az emberek a gyűlöletre, a bosszúra szinte lángolni kezdenek. Ha addig csak parázslott bennük a rosszindulat, akkor a mi haragunk olaj vadságuk tüzére. Viszont a szeretettel nem tudnak mit kezdeni. Lényeges kiemelnem újra, hogy nem a gejl, plüss mackókat ölelgető, rózsaszín felhőket eregető cukormázas szirupról beszélek, amivel sokan az ürüléket is leöntik azért, hogy ehető legyen.

 

A szeretet képes megbocsájtani, elengedni, és sértettség nélkül tovább állni. S ez az, amivel nem tudnak mit kezdeni a megsavanyodott, elkeseredett emberek, mert ők már alig emlékeznek a fényre, a ragyogó napra, ami az ő lelkükben is szikrázik. Miért ne emlékeztethetnénk erre őket azáltal, hogy megvillantjuk lelkünk lángcsóvájának káprázatát?

Engem mindenki csak becsap, átver, kihasznál. Hogy bízzak meg ezek után bárkiben is?

Ha úgy érezzük, hogy a világ folyamatosan csak gáncsoskodik velünk, akkor bizony épp itt az ideje leülnünk beszélgetni, saját magunkkal. Mennyire szeretjük magunkat?

Ez az első kérdés, amit fel kell tennünk. Általában az emberek meghalva az önszeretet szót felszisszennek, és valami eltorzult, groteszk, ördögtől való dologra gondolnak. Tévesen. Ahogy a szeretet szavunk is eldeformálódott az idők folyamán, úgy a magunkba vetett hit is maszká korcsosult.

 

Lényeges, hogy szeressük magunkat. Nem a hiú, beképzelt, test- és egomániás beteg énképre gondolok. Nem is a „ki a király” magas lóról pattogó, uralkodó szellemre. Az önszeretet azt jelenti, hogy úgy fogadjuk el magunkat, ahogyan vagyunk. Tiszteljünk bensőnket, látjuk hibáinkat, s azokon hajlandóak vagyunk dolgozni, s képesek vagyunk megbocsájtani: előbb saját magunknak, aztán másoknak.

Ha önmagunkkal nem vagyunk jóban, ha folyamatosan a negatív, lebecsmérlő gondolatokat ismételgetjük, akkor hogyan várjuk el, hogy a környezetünk elismerjen, tiszteljen, szeressen minket?

Ami bennünk létezik, az előbb-utóbb külvilágunkban is megjelenik. Ha a stabilitásunkat nem másokban, hanem magunkban keressük, akkor bár érhetnek minket csalódások, mégsem rengethetik meg nyugalmunkat, békénket. Ha ugyanis ráleltünk a harmóniánkra, akkor elfogadjuk azt is, hogy vannak emberek, akik idővel kilépnek az életünkből, akiknek ki kell nyitnunk az ajtót, hogy távozhassanak.

 

A félelem, rettegés nem jó tanácsadó, az általánosítás pedig egyenesen végzetes méreg. Lehet, hogy belénk rúgtak, összetörve a bennünk élő illuzórikus képet, de ez nem azt jelenti, hogy mostantól mindenki ezt teszi majd velünk.

 

Ha azonban tüskéket növesztünk, ellökve magunktól mindent, és mindenkit önvédelem címén, akkor pontosan olyanokká válunk, mint a támadóink. „Szeretem, és elfogadom magamat!” Idegennek tűnhet ez a mottó, pedig hatalmas bölcsesség rejlik benne. Szóba kell elegyednünk bensőnkkel, hogy rálássunk lelkünk valójára.

Van bennünk egy láng, egy aprócska szikra, ami a szeretettel érintkezve tűzcsóvává duzzad. Ez, a parányi pont mindenkiben ott van, s csak arra vár, hogy tűzben egyesülve kiteljesedjen. Legyünk tehát főnix madarak, s támadjunk fel hamvainkból!

Gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nálam. Mi értelme van az életemnek?

Ha úgy látjuk a félig telt pohár, leginkább üres, akkor igazunk van. De, ha szinte csordultig telinek találjuk, akkor sem tévedünk. Az, hogy egy helyzetről hogyan gondolkodunk mindennek az alfája, és omegája. Mindennek az alapja. És csak rajtunk áll. A gyógyíthatatlan betegség, mint tudat rettenetes, mert félelemmel jár.

 

Ahova pedig betoppan a félelem, onnan kiűzi a szeretetet. E két dolog együtt nem létezhet. Nem mondom, hogy a diagnózis után rögtön mosollyal az arcunkon lépjünk ki az utcára, azt harsogva, hogy minden rendben.

 

Nem.

 

Előbb tomboljuk ki magunkat. Dühöngjünk. Sírjunk. Sőt, toporzékolhatunk is. Gyászoljunk. De úgy igazán, szívünkből-lelkünkből, elementáris erőket megmozgatva. De, ha ezzel megvagyunk, akkor rázzuk meg magunkat. Ha elestünk keljünk is fel, és a félelem helyébe ültessünk szeretetet.

Csak rajtunk áll, hogy hogyan fogjuk fel azokat az eseményeket, melyek befolyásolják az életünket. Számomra egy áldás a kór, ami elvette a látásomat, a veséim egészségét, a csontjaim épségét, a hipofízisem funkcionalitását. Áldás, mert általa megtanultam itt, és most ÉLNI, nagybetűkkel. Megtanultam, hogy az idő, és a távolság relatív.

 

Sőt azt is megtapasztaltam, hogy a szeretet múlhatatlan, és halhatatlan. Nincs mitől félnem, nincs mitől tartanom. Hiszem, hogy mindenki csak olyan keresztet kap, melynek cipelésére felemelt fejjel képes. Nem állbüszkeségből, vagy magamutogatásból, hiszen ezek a maszkok a nehéz időkben lehullanak.

 

Pusztán az önmagunkba vetett hitből, és szeretetből. Ha lelkileg egészségesnek, teljesnek, és tökéletesnek érezzük magunkat, akkor azok is vagyunk. Ezt ne felejtsük el. Akkor hát miért ne gondolhatnánk így magunkra? A lelkünk ugyanis sérthetetlen!

Ha a lelkem rendben, akkor a testem nem is számít?

Test nélkül nincs a Földön élet. A test a templom, a lélek az oltár. Azaz, nem elég lelki életet élnünk, a testünkkel is foglalkoznunk kell. Az, hogy egészségesen táplálkozunk, rendszeresen mozgunk, azaz karban tartjuk fizikumunkat nem non plusz ultra, hanem az alap.

 

Persze a mai világban, a legtöbben hol anyagi nehézségekre, hol időhiányra hivatkozva egyiket sem tartják szem előtt. A fehér lisztes kenyér olcsóbb, este meg amúgy is fáradtak vagyunk, a tévé előtt ülve meg nincs jobb egy kis kocka csokinál, egy falat chipsnél, vagy egy pohár cukros üdítőnél. „Nehéz napom volt, ennyit megérdemlek.”

 

Na, általában az „ennyi még belefér, ezt még megérdemlem” mondat-együttes szokott túlsúlyhoz, betegségek garmadához vezetni. A legtöbbször mi magunk vagyunk nyomorunk okozói. Miért ne változtathatnánk ezen?

 

Amióta az eszemet tudom minden forintunk be volt osztva. Amikor aztán Anyuval ketten maradtunk ez a helyzet még inkább fokozódott. Mégis, amikor 2013-ban ráébredtem arra, hogy a növendék ámbráscetek élete nagyon jó, de nem a saját bőrömön tapasztalva, akkor meg tudtuk tenni, hogy változtattunk az alapanyagokon.

 

Elhagytam a lisztet, a cukrot. Kidobtam a kekszeket, süteményeket, cukrokat, és minden olyan élelmiszernek csúfolt mérget, amivel csak terheltem a szervezetemet. Nem mondom, hogy egyedül az az út jó, amit én jártam be. De az biztos, hogy az egészséges táplálkozás, és a rendszeres mozgás ad egy olyan alapot, amire mindig építkezhetünk. Kezdjük el sétálással, folytassuk biciklizéssel, vagy túrázással.

 

A sport nem azt jelenti, hogy könnycseppeket morzsolva, kínkeserves grimasszal az arcunkon lenyomunk fél órát a futópadon, majd benyomunk egy csokit, mert „megérdemeljük”. Meg kell találnunk azt a fajta aktív kikapcsolódást, ami örömet okoz a számunkra. Gyermekként utáltam a testnevelés órákat. Lusta, elhízott, és roppantul gyenge voltam. Ma pedig minimum heti négyszer van edzésem, és alig várom a sporttal töltött pillanatokat.

 

Ezt hogyan értem el? Egyszerű. Olyan mozgásformát találtam először, a fogyásom második évében, amit szerettem. Elkezdtem biciklizni. Aztán, ahogy ráéreztem a határaim feszegetésének mámorító ízére már nem volt megállás, s most már életem szerves részét képezi a tudatos táplálkozás, és sportolás. A titok a szokásban rejlik. Ha mindennapjaink alkotójává tesszük az odafigyelést, ha csak egy kicsit próbálunk jobb feltételeket biztosítani magunknak, akkor már nagyon látványos eredményeket érhetünk el.

 

Nem dinnye, káposzta, meg csokoládé fogyókúrára van szükség. Konkrétan fizikai fájdalmat okozott ezeket a hívószavakat leírnom, miközben ezrek áltatják magukat azzal, hogy négy nap alatt négy kilót fogyni nem csak egészséges, de tartós megoldás… A kulcs az életmódváltásban rejlik, amivel természetesen a szemléletformálás is együtt jár.

 

Ahogy a gondolatainkat is csak mi befolyásolhatjuk, és irányíthatjuk, úgy fizikumunk becsben tartása is ránk hárul. Mi határozhatjuk meg, hogy milyen testben kívánjuk leélni az életünket. A lelki egészség mindennek az alapja. Ez a kezdet, és a vég. De ahhoz, hogy az oltár ragyoghasson, a templomnak állnia kell, nem düledezve, romosan, hanem stabil, megingathatatlan falakra támaszkodva.

Hogyan erőltessek mosolyt az arcomra, ha éppen szét akarok robbanni a dühtől, ingerültségtől?

A görcsölés, az őszintétlen önkényszerítés igazi méreg. Olyan, hosszan ható, és csak lassan ölő típus, ami bekerülve a sejtjeinkbe, szépen, komótosan gyilkol. Hogy miről beszélek? Ha dühösek vagyunk, akkor dühöngenünk kell.

 

Muszáj, hogy elengedjük a felgyülemlett feszültséget, mert ha lefojtjuk a torkunkon a gombócot, akkor az belülről kezdi ki egészségünket. A temérdek gyűlölet, harag, csalódottság-nyelet előbb betegségekhez, végül halálhoz vezet.

Vallom, hogy a mosolygás gyógyszer, a szeretet pedig mindenre a válasz. De azt is tudom, hogyha épp felrobbanni készülünk, akkor adnunk kell magunknak időt. Mondjuk tíz percet. Vonuljunk el a szobába, egy nagypárnával, és püföljük ki magunkból a stresszt. Nem viccelek. Ordíthatunk is, de az egy fokon túl zajszennyezésnek minősül.

 

Vannak elkerülhetetlen helyzetek, amikor hiába minden pozitív gondolat, hozzáállás, akkor is a harag felülkerekedik rajtunk. Engedjünk neki. De ne úgy, hogy máson töltjük ki mérgünket, mert ezzel csak tovább generáljuk azt az örvényt, ami végül minket is elnyel.

 

Adjunk lehetőséget magunknak a tombolásra, adjunk bele apait-anyait, végül megnyugodva csendesedjünk el egy pillanatra. „Elengedem a dühöt, a haragot. Szabad vagyok. Minden rendben!” Oldjuk fel ezzel a pozitív megerősítéssel, az utolsó csomókat is, majd felállva, őszinte mosollyal az arcunkon menjünk tovább.

 

A megfelelő gondolatok rengeteget segíthetnek nekünk abban, hogy ne éljük meg tragikusan a nehéz helyzeteket. „Nyugodt vagyok, és kiegyensúlyozott.

 

Elengedem a félelmet. Elengedem a stresszt.” Ha így állunk bele, egy konfliktus gyanús szituációba, akkor nagy eséllyel sértetlenül távozhatunk belőle, miközben a másik felet sem alázzuk le. A kölcsönös tisztelet hangján szólva sokat tehetünk lelki épségünkért. Ha pedig mégis nyer a felindultság, akkor eresszük ki a gőzt, nehogy az belülről forraljon fel minket!

Hogyan vállaljak fel egy bizonyos helyzetet, vagy egy bizonyos embert? Avagy Úristen! Mit mondanak az emberek?

Ami számunkra fontos, amellett ki kell állnunk. Nyíltan. Nem titokban, a párnánkba suttogva, vagy a fűszálaknak elrebegve a hajnal sötétjében.

 

Ám, ha valamiért ezt kínosnak érezzük, akkor megtorpanunk. Felmerülnek bennünk azok, a lélekölő kérdések, melyek végül tévútra vezetnek minket. Mit fognak szólni a többiek? Mit mondanak majd rólunk?

A kérdés nem az, hogy ők mit gondolnak ,éreznek, hanem, hogy bennünk mi tombol. A félelmen kívül, természetesen. Mi vajon elfogadjuk magunkat? Nem olyannak, amilyennek a szomszéd, az apánk, vagy a párunk látni akar. Olyannak, amilyenek vagyunk. A magunk tökéletlen tökéletességével?

Mert, ha nem, akkor dől is az építmény, hiszen instabil alapokra nem lehet építkezni. Hiába pakolnánk mi életünk tégláit szépen egymásra, ha a talaj kicsúszik a lábunk alól. A megoldás nem a körülményekben keresendő.

 

Nem a többiek a hibásak, nem „ők” a felelősek. Csak, és kizárólag mi. Ha képesek vagyunk elfogadni, és szeretni önmagunkat, ha hajlandóak vagyunk megbocsájtani, és továbblépni, akkor elkezdhetjük a jövő tervezést is.

 

Ha tökéletesen biztosak vagyunk magunkban, és ha szikla szilárd alapokon állunk, megingathatatlanul, akkor bátran felvállalhatjuk a rázósabb eseményeket is az életünkben. Hiszen azok is hozzánk tartoznak, azok is a részeink, azok is mi vagyunk. A fák sem lökik ki rücskeiket csak azért, mert rontják az összképet.

 

Arról nem is beszélve, hogy lehet, az a kinövés a mi szemünkben hibának, torzónak tűnik, ám a fának életadó része, a létének aprócska szelete, amit szeret, elfogad, s amivel épp ugyanolyan jól bánik, mint a többi, makulátlan levelével, ágával, alkotóelemével.

Hogyan győzzem le a negatív gondolataimat?

Nem szabad akarni, küzdeni, és fogat csikorgatva görcsölni. Ezek mind negatív érzelmek, melyek soha nem szülhetnek pozitív változást. Minden kezdet nehéz.

 

Ha évekig olyan sémák szerint gondolkodtunk, melyek lehúztak minket, akkor egy nap alatt képtelenség tótágast állni. De ha kitartóak vagyunk, akkor a munkánk gyümölcse kézzel foghatóvá válik.

Válasszunk egy mantrát. Egy mondatot, melyet napjában akár ezerszer is elismételünk. A lényeg, hogy pozitív tartalma legyen, ránk vonatkoztatva. „Elengedem a múltat, és tudom, ma csak varázslatos dolgok történnek velem.”

 

Ha rossz kedvünk van, ha a megállóban várakozunk, vagy a kádban ülünk ismételgessük magunkban. Átéléssel tudva, hogy minden szó igaz. Elképzelhető, hogy sokak számára ez bugyuta, mondhatni gyerekes módszernek tűnik, de a tapasztalat végül átrajzolja a szarkasztikus véleményeket.

 

Legyen egy mondatunk, amit bármikor előránthatunk elménk szegletéből, ami elkísér minket mindenhová, és amibe bátran kapaszkodhatunk. Ha negatív suttogás venne erőt rajtunk (képtelen vagyok rá, félek, nem érzem jól magam stb.) csak idézzük fel a kabala-gondolatunkat, ezzel felülírva a régit. Adjunk magunknak időt, és legyünk kitartóak.

 

Egy nap nem elég, de egy hét sem. Ahhoz, hogy lélekszemléletünket megváltoztassuk aktív cselekvésre, és állhatatosságra van szükségünk. Kezdjük boldog várakozással a napot, fogmosás közben a mantrát zümmögve, és üdvözöljük az éjszakát elégedett főhajtással, szerencse-gondolatunkkal a fülünkben.

Hogyan legyek úrrá a nehéz helyzeteken?

Nap, mint nap szembesülünk olyan szituációkkal, melyek próbára teszik lelki vértünk erősségét. Csalódások, pofonok, bántások, félreértések. Amikor valaki megsebez minket két út áll előttünk. Az egyik a fájdalom ösvénye, a másik pedig a napfény sztrádája.

 

A kérdés, melyiket választjuk?

 

Előbbi esetében a siránkozás, a folyamatos panaszkodás, önsajnálat vermébe kényszerítjük magunkat, s egyre ködösebb, kilátástalanabb csapásokat járunk be, mind jobban elmélyedve gyászunkban. Utóbbi, azonban egy széles, napsütötte gyorsforgalmi, ahol szinte szárnyalhatunk.

 

Csak egyetlen lépésre van szükségünk ahhoz, hogy ráléphessünk erre az autópályára: „megbocsájtok”. Ez az, az egyszerű araszolás, ami megelőzi a felhőtlen szabadságot, s ez az, amit a legtöbben képtelenek megtenni, s inkább az előbbi, kínkeserves poklot választják.

A helyzet változik a hozzáállásunktól? Aki megbántott minket kedvesebb lesz, vagy előbb kér elnézést? Az idő visszaforgathatóvá válik? Nem. De bensőnkben korántsem mindegy, hogy ehhez hogyan asszisztálunk.

 

Ráadásul idővel a lelkünkben megtestesülő világ materializálódni kezd körülöttünk… Miért ne vetítenénk tehát ki a pozitív gondolatainkat? Megbocsájtás, és elengedés – ha ez megvan, akkor semmi sem állhat felépülésünk útjába. Maximum csak mi, magunk.

Honnan merítsek erőt, hitet a felálláshoz, újrakezdéshez, a tovább meneteléshez?

Nehéz általánosítani, mert bár közhely, de mindannyian mások vagyunk. Az első, és legfontosabb, hogy megtaláljuk azt a pontot, azt a sziklaszilárd támaszt, amire bármikor számíthatunk, ami mindig rendelkezésünkre áll. Van, akinek egy vallási közösség válik élete csomópontjává. Más kedvenc háziállatában leli meg az öröm kifogyhatatlan kincsestárát.

 

Akad, akinek a könyvekben kitárulkozó betűrengeteg hívogató ösvényei nyújtanak békét, és harmóniát.

 

A kirándulás, a zenehallgatás, vagy épp egy rég nem látott ismerőssel való beszélgetés mind-mind lehetnek boldogság morzsák. Mert a lényeg abban áll, hogy megtanuljuk értékelni az élet apró örömeit, hogy megértsük végre mozaikokból áll össze az, az egész, amit boldogságnak hívunk.

Végül, amikor már készen állunk rá megtanulhatjuk, hogy a támasz, a szikla, az erőd, amire kívülről várunk, valójában bennünk él.

 

Akárcsak a tornádó esetében: tombolhat a szél, megtépázva városokat, erdőket, feldúlva a föld színét, a forgószél belsejében csend, nyugalom, béke, és mozdulatlanság honol. Ha megtanuljuk, hogy ne legyünk a körülményeink áldozatai, akkor ezzel együtt megtaláljuk a kitartás kifogyhatatlan forrását.

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás