Életkedv az Életkertben VakVagány Nikivel

Szeretettel Üdvözlök Mindenkit!

Életkedv az Életkertben VakVagány Niki, bemutatkozó estje. Ezt a címet adtuk a mai estének, miközben nagyrészt angyalok, és ismerősök körében kell beszélnem. Azaz, a bemutatkozás első fázisát, akár ki is hagyhatnám, hiszen nagyjából mindannyian ismertek.

Hatalmas lépés az, az életemben, hogy ezen az úton is elindulhattam. Mindig is szerettem beszélni, de a sok beszédnek sok az alja elvet én is tartottam. Talán most érett meg arra az idő, hogy értelmes morzsákat szórjak szét, amiket sikerült összekapargatnom az élet kenyeréből.

Milyen jogon tartok én előadást, egészséges embereknek? Ezzel a kérdéssel szembesültem néhány hete. Akkor, ott úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Nem sejtettem, hogy ma már hálát adok ezért a beszólásért, mivel egy előadás épülhet fel rá. Tényleg, milyen jogon is beszélek nektek? Ki vagyok én, hogy csak úgy, ide ülök, és osztom az észt?

Egyrészt nem az észt, mert arra vannak érdemesebb emberek. Nekem csak tapasztalataim vannak. Másrészt elsősorban nem csak beszélni, hanem beszélgetni jöttem. Aki most elsápadt, és menekülést tervez, annak üzenem: itt nincs kényszer. Senkinek a fejéhez nem fogok pisztolyt szegezni… Ráadásul vakon célozni esélytelen, szóval hagyjuk is ezt.

A lényeg, hogy nincs referenciám. Nincs papírom. Oklevelem sem. Nincsenek hangzatos titulusaim, se phd, se professzor, se más nem vagyok. A H1N1 vírust se rólam nevezték el. Nem tudok csodareceptet felmutatni, a gumibogyó szörpöt sem én találtam fel, tehát nincsenek ütőkártyák a kezemben. Aki erre számított, azt le kell lombozzam.

Semmim nincs, csak az életem.

Bár tudom, nagyrészt ismertek engem, mégis kicsit magyaráznom kell a bizonyítványomat.

Az élet iskolája ugyanúgy kezdődött nálam, mint másoknál: ettem, aludtam, kakiltam, böfiztem, gügyögtem, és bármelyiket tehettem, a körülöttem élők szerint édes, meg cuki voltam. Érdekes ma már a fentiek közül egyiket sem csinálhatnám, hasonló reakciót várva. Szóval megszülettem. Korán, idő előtt, aprón, sárgán, Anyuval összeférhetetlen volt a vérünk, az izgalmak tehát adva voltak. Túléltük. Gyerekkoromban rengetegszer volt tüdőgyulladásom, de azon is túlköhögtük magunkat.

Az alsó tagozatot 2001-ben kezdtem meg. Persze akkor egyetemi szintű leckének éreztem a diagnózist: daganatos beteg vagyok. A szemem is romlott. Az orvosok pedig hol hülyének, hol bántalmazott gyermeknek néztek. A szüleim tehetetlenül vittek egyik professzortól a másikig, míg az utolsó percekben felkerültem Pestre, ahol kimondták az ítéletet: kemoterápia.

Egy lettem a sok kopasz gyermek közül. A hajamat talán négyszer szedtem ki. Először sírtam. Másodszor csak pityeregtem. Negyedjére már úgy húzkodtam ki az elhalt szálakat, mint más a kertjében burjánzó gazt. Hozzászoktam.

Anyu otthon maradt velem, lassan elvesztve így az állását. Apu pedig dolgozott, éjt nappallá téve, értünk, miattunk.

Végig jártuk a csoda módszereket kínáló természetes alternatívákat. Ittam ihatatlan teákat, szurkáltak tűkkel akupunktúra címén, ettem gyurmára hasonlító gyógyszereket, és persze közben az orvoslás terápiáit is elviseltem.

Egyszer csak kiderült, hogy negatív az MR nincs daganat. Meggyógyultam – mondták. Én meg csak néztem. Nem hittem. Rettegtem. Úgy ébredtem minden reggel, hogy „jaj, nehogy”, és úgy feküdtem le esténként, hogy „mi lesz ha”. Őrlődtem. Nem örültem. Kínzott a félelem. Kínoztam saját magam.

Ez a hozzáállás – ma már tudom, egyenesen vezetett a folytatáshoz. A látásomat, a maradékot, azt a kis keveset is elvesztettem. A fényt lekapcsolták, örökre. Nem voltak többé árnyak, sem napfényes reggelek. Csak az örök sötétség.

Úgy döntöttem, amikor egy neves professzor a következőket mondta „nem tudjuk mi van magával, de hazardírozzunk”, hogy elegem van. Betelt a pohár. Élek, míg élek, de nem akarok több fehér köpenyes embert, nem akarok több kórházat, nem akarok több félre kezelést. Kaptam én már lóadag szteroidot, amitől úgy felpüffedtem, mint egy lufi. Kezeltek már félre rossz protokollal, ami az ereimet égette, a testemet perzselte. Elég volt. Úgy határoztam, hogy fogom, az akkor még látványos méreteket öltő fenekemet, az ég felé helyezkedek vele, a buci fejemet pedig a homokba túrom. Struccpolitika.

Egy ideig be is vált. De aztán jött a villámcsapás, ami fenékbe talált. Öt éve leálltak a veséim.

Kevesen tudják, hogy a kórházba kerülésemet megelőző napokban milyen kálváriát éltünk át, hála a makacsságomnak. Napok óta fulladtam, ülve aludtam, nem ettem. Anyu már könyörgött, hogy menjünk be a kórházba, de én hajthatatlan voltam. Továbbra is a fenekemet fordítottam az égbolt felé.

Az utolsó nap elkapott egy görcs. Rángatóztam, hánytam volna, de nem volt mit, felül-alul csak a víz folyt, és a halál az árnyékomban járt. Közel volt. Lili életében először végig sírta utolsó éjszakánkat.

Másnap, az utolsó percben kerültem be a kórházba, amikor kiderült: a veséim leálltak, ha nem indulnak újra vár a dialízis. Fogalmam nem volt arról mi ez, de akkor már elegem volt annyira, hogy nem is érdekelt.

Hajnalban egy doktornő, a mai napig nem tudom ki volt az, felébresztett. „Elindultak a veséi, minden rendben”. Azonnal tárcsáztam Anyut örömködve, aki zokogott megkönnyebbülésében.

Reggel persze már a valósággal fogadták az orvosok: ja mégsem, úgyhogy jöhet az ideiglenes kanül szúrás, és a kezelés.

Akkor még nem tudtuk mi okozza az egész ribilliót.

Kb. három hét nyomozásába telt, mire napfény derült az igazságra: az alapbetegségem az ismételt hibás. Erdheim-Chester újra lecsapott.

Emlékszem, amikor kiderült épp az ágyamban ültem, számítógépeztem. Gondoltam megnézem kik ezek a németek. Vidám találkozás volt, hiszen a boncolási jegyzőkönyvek igazán boldogító sorsot vetítettek elém. Abbahagytam az olvasást. Nem érdekelt, ez sem.

A veséim nem indultak be, sem akkor, sem később. A dialízis életem részévé vált. Kiderült, hogy a számtalan érintettség mellett a hasi aortám olyan szűk, hogy csoda, hogy még élek. Észrevettem én, a vese leállást megelőző hónapokban, hogy alig bírok járni, de nem tudtam ez mit jelent. A végén öt méterre sem voltam képes. Tágították az eret, javult a teljesítményem, igaz hatalmas fájdalmat jelentett, amikor megpróbáltam a határaimat feszegetni. A hozzáértők megnyugtattak, ez fájni is fog, de erőltetni kell, hogy jobb legyen. Erőltessem? Gondoltam magamban, dehogy. És tömtem magamba az ételt, csak feküdtem, olykor sírtam, néha nevettem.

Kikerülve a fehér falak rabságából megpróbáltuk sokadjára felépíteni az életünket. A legnehezebb akkor volt az építkezés, amikor Apu meghalt. Akkor azt hittem Anyut is elvesztem. De valahogy túléltük.

Lili, mint áldás csöppent négy tappancsával a hétköznapjainkba, megmentve minket a lelki haláltól.

De ez a felállás sem volt egyszerű. Hogyan, hova tovább?

Röviden, és tömören ez az én referenciám. Az életem. Nem részletezve a megannyi kalandot, lelki törést, és csapást.

Ilyen alapokon merek előadást tartani. Mert megtanultam egy-mást.

Megtanultam, hogy a struccok utánzása nem vezet célra, ha életben akarok maradni. Megtanultam, hogy a kesergés méreg, ami nem csak a fizikumot, de a lelket is megöli. És megtanultam, hogy ami történt, még ha kegyetlennek is tűnik jó, hogy megtörtént, mert így lettem az, aki. VakVagány Niki.

De mégis hogyan álljunk fel? Hogyan fogadjuk el a nehézségeinket?

A válasz egyszerű, de vigyázat a megvalósítás már nehéz. Úgy, hogy nem hagyjuk hogy az állapotunk uralkodjon rajtunk. Legyünk mi a királyok, és ne az udvari bolondok!

Az elfogadás a kulcsa mindennek. Ez, azonban nem jön egyik percről a másikra. Rengeteg idő, még annál is több keserű könnycsepp kell hozzá, hogy végül a bennünk feszülő góc, a tomboló düh, harag, a fojtogató „miért”-ek vad tüze elenyésszen. Mert eleinte tiltakozunk, agresszív karcsapásokkal hessegetjük tovább a betegség rémét. Toporzékolunk, akár csak a gyermekek, s abban bízunk, hogy dühödt hisztinkkel majd megváltoztatjuk a megváltoztathatatlant. Amikor ebbe belefáradunk, hiszen elég hamar bele lehet unni a toporgásba, csüggedtté válunk. Lemondunk az egészről, még az életünkről is. Mi értelme van bárminek is – kérdezgetjük keserves sóhajtások közepette magunktól, és gyűlölünk mindent, mindenkit. Persze titkon leginkább önmagunkat azért, amilyen szerencsétlenek vagyunk, de nincs erőnk ezen felülemelkedni.

Végül az idő angyala leszáll a vállunkra. Csendben törölgeti könnyeinket az arcunkról, borogatja lázálomtól izzadt testünket, és vár. A harag izzásában felemésztett percek hónapokká nőnek, s legbelül valami megnyugszik bennünk. Az elfogadás halk léptekkel, csendben megérkezik. Eleinte fel sem tűnik, hogy nem sírunk annyit, hogy a reggeleket vidámabban kezdjük, s hogy a környezetünkben élők azt mondják: jobban vagy, igaz?

A változást ezen a ponton már könnyedén felgyorsíthatjuk: pozitív gondolatokkal, motiváló eseményekkel, s lelkünk folyamatos dresszírozásával. Ám a hadak útját, a Golgotát, a kálváriát, avagy az elfogadást megelőző stációkat egyikőnk sem spórolhatja meg.

Ha, azonban túlvészeltük keresztutunk minden fájdalmas zökkenőjét, akkor arcunkra büszkén ragaszthatjuk rá letörölhetetlen mosolyunkat, hiszen mi vagyunk a királyok, mi uralkodunk életünk felett, s nem a betegség, ami igaz keresztként a vállunkon hever, de amelyet mi cipelünk, s nem ő minket!

2017.06.16, Szombathely

Kérem írja meg gondolatait!

Az e-mail címét nem adjuk ki másnak.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás