Szerző: VakVagany

A vélemény, mint megnyilvánulás kiről árulkodik? Kinek a bensőjét fedi fel? Vajon azét, akiről szól a kijelentés, vagy azét, aki megfogalmazza azt?

Vajon a formát öltő szubjektumok mennyire nevezhetőek objektívnek? A harminc fok biztos, hogy mindenkinek őrült meleg? S ami egyeseknek elviselhetetlen, az elképzelhető, hogy másoknak nemcsak kibírható, hanem élvezhető?

Vajon mennyire szabad engednünk, hogy egy kívülről jövő megjegyzés a lelkünkig hatoljon? Miért mérlegeljük valóság tartalmát, mikor tudjuk: valóságos? Miért nem mérlegeljük inkább azt, hogy az elhangzottak kire vonatkoznak?

A kiindulási pontra visszatérve vajon a véleményezés kiről szól? A véleményezettről, vagy a véleményezőről?

Vajon az egyes megnyilvánulásaink (legyenek azok verbális, nonverbális üzenetek) nem rólunk alkotnak egy képet? Vajon gesztusaink nem önmagunkról mesélnek? S ugyanígy vajon a kifejezésre juttatott egyéni szubjektumok nem az egyének benső világáról tanúskodnak?

Ha pedig a vélemény, vagy bármi felénk érkező jelzés a másik fél lelkét tárja fel, akkor miért hagyjuk, hogy az a mi lelkünket sértse meg (ha bántó)?

Vajon, aki szereti magát (nem öntömjénező értelemben) az tisztában van önnön képességeivel? Ha ismeri korlátait, s ezzel együtt ki tudja terjeszteni szárnyait, akkor szüksége van külső segítségre?

S vajon mi történik azzal az emberrel, aki nincsen magával tisztában, aki kívülről várja a támogatást, a megerősítést, a választ? Nem rokkan-e bele minden egyes negatív kritikába? Ha pedig a szárnyakat is magán kívül keresi, akkor repülése nem válik-e függőjévé mások segítségének?

Vajon a szeretetet adni, és kapni kell, vagy mi vagyunk a szeretet? Vajon ha hagyjuk, hogy megismerjük valódi énünket, azzal ösztönözhetjük ugyanerre a körülöttünk élőket?

Vajon másokat kell megváltoztatnunk, vagy előbb magunkat? Vajon, ha átalakulunk, s harmóniába kerülünk (önmagunkkal) azzal generálhatjuk a globális összhangot?

Vajon a szóban kifejezett vélemény, vagy a tettben megmutatott példakép erősebb hatású? Vajon a példaként élő példa az igazi példa, vagy a csendben tevékenykedő élő az élő példa?

Rohanunk. Futunk. Veszettül szaladunk, a legtöbbször magunk sem tudjuk miért. Pénzért, megélhetésért, elismerésért, elfogadásért, szeretetért, barátságért… Mindenért, és bármiért. A reggelt sebesen váltja a délután, s az alkonyba forduló napot sötét zubbonyával beteríti az éjszaka. Napokat váltanak az órák, s heteket a hétköznapok. Hónapok, évek repülnek tova, s mi csak néha pillantunk fel. Karácsony, szilveszter, húsvét, nyári pihenés, októberi telelés, születés- és névnap, halottak napja. Megtorpanunk. Emlékezünk. Gyertyát gyújtunk. A szél, azonban visz tovább minket, s velünk együtt lángunk fényét is. Az emlékezését. A lelkünkét.

Aztán eljön a pont. A pillanat. A nem várt. A soha el nem hitt. A retteget, a jobb napokon kinevetett. A sorsunk lesújt, mi ezt mondjuk. De valójában, a fejünk felett lebegő bárd, mely már évek óta, rezzenéstelen nyugalommal figyelte ámokfutásunkat lecsap. Ha szerencsénk van, akkor pusztán megsérülünk, de ha nem, akkor belehalunk. Életünk tanulások, szép remények, elért célok nélkül befejeződik. Már tudnánk mit kell tennünk. Már rántanánk a kéziféket. Már pörgetnénk vissza a vad vágtában szaladó filmtekercset. Már ordítanánk a süvítő szélben, hogy szeretlek. Már átölelnénk a szeretteinket. Már éreznénk az érzéseket, s átélnénk az életet. De már nem lehet.

Most, azonban még igen. Még megállhatunk. Még újra gondolhatjuk. Még visszafordulhatunk. Még szünetet kérhetünk. Még elmondhatjuk, hogy szeretlek, bocsánat, és köszönöm Neked. Még értékelhetjük, élhetjük, védhetjük az életet. Még megérthetjük a miérteket.

Most még. De holnap már nem. Később már nem. Későn már nem. Most még időben vagyunk!

 

Hatalmas élmény, hogy hála a Berzsenyi Dániel Könyvtárnak kisebb településekre is eljuthatok az Öröm ABC könyvvel. Minden alkalommal nagyon sok szeretetet kaptam és próbáltam magamból is minél többet átadni.

Köszönöm nektek!

Október 10 Szentpéterfa: csodálatos, összetartó, nagy létszámú közönség, közösség! 🙂 Nagyon jól éreztük magunkat, remélem a hallgatóság is. A dedikáláson pedig közelebbről is megismerhettem a szentpéterfai csupa szív lelkületet! Hálásan köszönöm!

Október 6 Andrásfa: csodálatos fogadtatás, terülj-terülj asztalkám (külön nekem cukor, és lisztmentesen készített édesség), kedves, csupaszív emberek, és egy gyönyörű környék, melyet Lili is kiélvezett. Köszönjük a felénk áradó szeretetet!

Május 9, Sárvár, a vár, a születésnapomat megelőző este… Virágcsokor, torta, meghitt beszélgetés, érzelmes felolvasás, érdeklődő közönség, és óriási várséta a lenyugvó nap aranyló köpönyegével a vállunkon. Varázslatos momentumok. 🙂

 

Április 25, A séi könyvbemutató örök mementó marad az életemben ez biztos. 🙂 A szeretet kézzel fogható volt. Köszönöm az élményt, az érdeklődést! Köszönöm, hogy visszatérhettem oda, ahol Édesapám míg élt, két keze munkájával, kamionok alatt bújkálva kereste a kenyerünket!

Április 11, Katafán is jártunk! 🙂 🙂 Az aprócska település hatalmas szeretettel fogadtak, s a tavasz első orgona csokrával is megajándékoztak minket! 🙂

Március 17, Egyházasdaróc, az egyházasrádóci találkozás nem csak azért marad emlékezetes, mert ez volt az első “kiküldetésem”, hanem a gyerekek, és felnőttek tiszta szívű nyitottsága miatt is.

Nehéz megtalálnom a jó szavakat… egy biztos: köszönöm! A stábnak a rengeteg munkát és alázatot! Az Angyalaimnak, mindazoknak, akik lencsevégen rebegtették szárnyaikat, s mindazoknak, akik bár nem álltak a kamerák elé, de életem színpadán főszerepet játszanak, hogy velem, velünk vannak!

Köszönöm Professzor Asszonynak, hogy nem páciensként, hanem emberként szeret, kezel!

Ez igazi ritkaság! Anyunak és Lilinek csak azért nem köszönöm meg, mert még nem találták fel azokat a kifejezéseket, amik hálát zengnek a nagybetűs MINDENÉRT! Fogadjátok legalább akkora szeretettel ezt a kisfilmet, mint amekkorával készült! 😆❤️

Tizenegy szívdobbanás. Az első még félénk, határozatlan. A második kezdi kiterjeszteni szárnyait, s megcélozza a kék eget. A harmadik a horizonton túlról álmodik, a végtelenbe nyúló világ peremére vágyva. A negyedik kergetett képek helyett rálép a cselekvés útjára, s megy, megy rendületlen. Az ötödik kitartó menetelésében megszilárdul, megerősödik, támaszfallá válik. A hatodik megtanulja, hogy törött szárnnyal is van tovább.

Lezuhan, de egy kilógó ág megtartja, s rebeg tovább. A hetedik erőre kap, ismét érzi a szabadságot, s a nap díszes koronáját glóriaként viseli, meghódítva az égbolt ragyogó, óceánba vesző kékségét. A nyolcadik már nem száll magasabbra, nem akar eljutni a világ végére, de sziklaszilárd, stabil szárnycsapásokkal hasít előre. A kilencedik már lassít a reptén, már közelít a földhöz, de fejét még mindig felfelé emeli. A tizedik olykor-olykor lefelé tekint, vonzza testét a pihenést nyújtó árnyék, a védelmet kínáló út pora, de a tizenegyedik mégis felszegi ősz homlokát, mégis a napba tekint, mert tudja, a végtelen szárnyalás az övé, a horizont, az égbolt, s minden, amit meghódított benne él.
Tizenegy szívdobbanás ma reggel. Tadam-tadam.

Tizenegy év, és Lili.
Pár hete még nem tudtam vajon ma reggel felcsendülhet-e a “boldog szülinapot”.
Jelentem, aki nem hallotta volna: teli tüdőnkből ordítottuk! És Lili majd szétesve a boldogságtól csóvált, osztotta a puszikat, röfögött, hanyat dobta magát, s dobszólóval kísérte az őt éltető nótát!

 

(Fotó: Kondor Tamás)

Sokszor, és sokan kérdeztétek, hogy mikor lesz logóm. Eleinte, amikor még nem voltam jártas ebben a témában, komoly fejtörést okozott, hogy mi az a lógó? Kinek, mikor, és pontosan milye lóg? Aztán persze megértettem: kell egy kép, egy rajz, valami, amiben benne van a VakVagány érzés. Hűha.

Eleinte ötletem sem volt. Aztán szépen-lassan összeállt a kép. Pontosabban a mozaikok. Nap, mosolygó arc, ami tótágast áll, VakVagány felirat…. A végeredményt láthatjátok. Nagy köszönettel tartozom Tóth Teréziának, aki saját kezűleg rajzolta meg a képet, nem ám számítógéppel, meg virtuális ceruzával, hanem rendes, markolható plajbásszal. Ezen kívül hálás köszönetem Csizmadia Csillának, aki a bannert megalkotta, a rétet, az utat, és az egész hangulatot a kép köré fonta.

Fogadjátok olyan nagy szeretettel, amilyen odaadással a két lány dolgozott rajta. És képzeljétek a mosoly mögé az én, kacsintó arcomat…

Kövér, sovány, okos, buta, lusta, dolgos… Jelzők, melyek életünkben ítélet-csomagokká állnak össze. Sokszor már a tekintetünkkel postázzuk őket, megbélyegezve a címzetteket. A világ feketévé, fehérré, az emberek jóvá, s gonosszá válnak… Ám, ha a szeretet az egységes ítéletünk, akkor megláthatjuk a valóság, szivárvány színű varázslatát.

 

Ha azt gondoljuk a feléig felöntött pohár félig üres, akkor igazunk van. Ha azt gondoljuk, ugyanerről a pohárról, hogy szinte túlcsordul, akkor sem tévedünk. Ha elménkben elhisszük, hogy az egy kg nehéz, akkor nehéznek érezzük, de ha a mentális vértünk szerint a tíz is könnyű, akkor megemeljük…. Nem mindegy tehát mit gondolunk, mert az hitté, s valósággá válik.

Legyünk pozitívak, legyünk sportosak, legyünk egészségesek… De mégis hogyan? Az első lépés nem közös, az első centiméter magányos araszolás. Ez pedig a döntés pillanata. Ha ez megvan, akkor már mögöttünk állnak mindazok, akik kellően bátrak ahhoz, hogy merjenek, lépjenek, hogy éljenek!

Ha a hiány szemüvegét arcunkra öltjük, akkor mindenből a keveset, a hibádzót, a hiányzót látjuk. A nap túl erősen süt, az eső nedves, a szél pedig szinte vág. De, ha a bőség lencséjét választjuk ókulárénknak, akkor a napfény simogatóan hatja át pórusainkat, az eső bársonyos gyengédséggel mossa le az út porát, s a szél a változás ellenállhatatlan illatával járja táncát.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás