Szerző: admin

Ha mindig rohansz, ha kétségbe esel akkor, ha két-három órára nincsen programod, ha magányosnak érzed magadat amikor kettesben maradsz: önnön kétségeiddel, akkor jogosan merülhet fel a kérdés: mennyire becsülöd magadat?

(Azt már félve írom le, hogy mennyire szereted magadat, mert sokan hajlamosak ezt a kifejezést félremagyarázni, s nárcisztikus jellemvonásokkal eltorzítani.)

A titok ugyanis benned van. Ha folyton keresed a menekülési útvonalat, ha megállás nélkül rohansz, és ha ijedtség tölt el a hirtelen csendben, akkor ott, legbelül valami nincsen rendben. Minden program, minden tevékenység kitűnő arra, hogy elvonja a figyelmedet: önmagadról. Pedig, ha benned nincsen béke, az előbb-utóbb a környezetedben is visszhangra talál.

Ha egyedül maradsz egy szombat este mit érzel? Azt, hogy magányos vagy, és most vajon mi lesz? Vagy azt, hogy de jó, kicsit magamban lehetek, megpihenhetek, feltöltődhetek?

Érdemes jó viszonyt ápolni önmagunkkal, mert életünk legnagyobb megpróbáltatásaiban, a legnehezebb pillanatokban, s végül halálunkkor magunk maradunk. Ha harmóniában töltöttük az addigi időnket, akkor nem egyedül, nem magányosan, sokkal inkább megbecsülten jó társaságban várhatjuk sorsunk alakulását.

Az életünk néha kicsit olyan, mint egy átjáró folyosó. Jönnek-mennek az emberek, helyzetek, lehetőségek, s olykor fel sem tudjuk fogni a változás gyorsaságát. Aki tegnap még mellettünk állt, az ma már valaki másnak a küszöbén vár a befogadásra,. A kérdés csak az, hogy miként dolgozzuk fel az átalakulást?

Ha azon mélázunk megpillantva az érintett személy facebook oldalát, hogy vajon még nyílnak-e a mezei taplók, akkor nyilván nem vagyunk a toppon, az elfogadást illetően.

A veszteség fájdalommal, és nem egyszer sértettséggel jár: minket, hogyan hagyhatott el? Szembesülünk azzal, hogy nélkülözhetőek vagyunk, ami nem egyszer óriási pofon.

Ám amikor csak a negatív jelzők ömlenek belőlünk, akkor elfeledkezünk mindarról, amiért az illetőt egykor szerettük. Elhessegetjük memóriánkból azt a sok szép emléket, amit neki köszönhetőnk. Mert jobb úgy utálkozni, hogy bemagyarázzuk: a mérleg “tőle kaptam” nyelve üres.

Pedig az esetek többségében pozitív irányba billenne a mázsa, ha hagynánk.

A hála gyógyír. Ha mocskolódás helyett elraktároznánk magunkban mindazt a szépséget, melyet az adott kapcsolatból nyertünk, igazán gazdagon léphetnénk tovább, keserűség nélkül.

Mert az egykori szeretetnek, tiszteletnek oka volt, indoka, melyet nem érdemes a szőnyeg alá söpörnünk.

Miért ne léphetnénk a hála, arcunkra rajzolt mosolyával tovább, békével a szívünkben?

Hogy mit jelent egy írónak első kötetének megszületése? Sikert, elismerést, megkönnyebbülést? Nem tudom, valószínűleg ez mindig az adott helyzettől függ.

Nekem az Öröm ABC egyszerűen maga a csoda. Nem volt, mert most is az. A mai napig hihetetlen, dédelgetett kincs, felfoghatatlan drágakő…

De vajon mit jelent egy írónak, amikor a második könyve is napvilágot lát? Bizonyosságot, önbizalmat, az olvasók plántálta hitet, megerősítést, támogatást? Nem tudom, nyilván univerzális válasz erre sem létezik.

Önmagában az a tény, hogy kereshetem erre a kérdőjelre a helyes feleletet felfoghatatlan. Olyan váratlan virágeső, csillaghullás, ami azt hiszem soha nem ér véget.

Ha az Öröm ABC maga a csoda, akkor a Kutyaszív szeretet egyszemélyben, a nagybetűs élet! Több, mint tizenegy évnyi mancs a kézben végig járt életút.

December 10-én 15:30-kor a szombathelyi Mólóban mutatjuk be a kötetet. Aznap fogom én is először kezemben tartani a Lilivel közösen írt alkotást. Nem tudom vajon abban a pillanatban, amikor megérintem, megérzem az illatát, és vak tekintetemet rászegezem, képes leszek-e elhinni, hogy minden igaz, hogy nemcsak álom, hanem maga a nyomdában testet öltött valóság…

A pozitív gondolkodás híve vagyok, de nem elvakult módon. Persze ez egy teljesen vak embertől furcsán hangozhat, de én most a fizikai okuláré állapota helyett a lelki lencsék milyenségére célzok. Legyünk pozitívak, természetesen. Legyen motiváló mantránk, ami bármikor ki tud minket húzni a bajból, de! A „de”-nek jelentősége van.

De, ha fájdalmat érzünk, ha gyászolunk, ha dühösek vagyunk, ha tombolunk, ha negatív érzések kerítenek minket hatalmukba akkor ne ellenkezzünk! Éljük meg, és át őket! Engedjük, hogy a pólusunkig hatoljanak, hogy kifordítsanak a bőrünkből, hogy átcsapjanak vad hullámaik a fejünk felett. Mert ha ezt megtesszük, akkor a háborgó tenger hirtelen megnyugszik, elnyelve a habokat, békét sodorva lelkünk partjára.

Ehhez bátorság kell, kétségtelenül. Nagyon nehéz farkas szemet nézni azokkal az érzelmekkel, melyek szinte felőrlik lelkünket. A rettegés zsigereket szorongató fogsága, a fájdalom elménket égető, idegeket perzselő vad bánata, vagy éppen a harag olthatatlan, mindent felemésztő tüze nem kezelhető könnyen.

Ám a végleteket mindenképpen kerülnünk kell! Az nem „szembenézés”, ha valaki belemerül az érzelemtengerbe, s fulladozik, miközben számtalan helyről kapja a segítő kezeket, mentőmellényeket, amiket ő vad vagdalkozásában észre sem vesz.

De az elfojtás sem célravezető, sőt nagyon veszélyes. Amit lenyelünk, elnyomunk magunkban az nem tűnik el. Gócként ott marad a szervezetünkben, s idővel akár testi, akár lelki betegség képében visszaköszön.

Egyszerűen azért, mert nem tehetjük meg, hogy a minket érő ingerekkel, eseményekkel, helyzetekkel, emberekkel, és érzésekkel ne „küzdjünk” meg. Ők a mieink, az élet név szerint nekünk címezte őket. Nincs előlük menekvés.

Farkas szemet nézni nem egyszerű feladat, a szemünk könnyen könnybe lábadhat, és nem a merev tekintettől. De megéri bátornak lenni, megéri olykor csatákat veszteni, hogy végül a háborút mi nyerhessük meg!

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás