Élet vakon, néha vakvágányon

Horváth Nikolettából VakVagány

Amikor 1988. május 10-én, koraszülöttként megláttam a napvilágot csak egyet tudtam, de azt teli tüdőből: sírni. Pontosabban, mivel alig haladtam meg az 1000 grammot, így leginkább kismacskanyávogásra hasonlíthatott az, az erőtlen kis hang, ami az mondta: itt vagyok, megérkeztem.

Kezeim már nyúltak volna Édesanyám után, aki hét hónapig vigyázott rám, aki szeretett, babusgatott, és beszélt hozzám, de egy óriás elragadott, pólyába csavart, és meg sem állt velem az inkubátorig. Összeférhetetlen vérünk miatt besárgultam, s ez sürgős ellátást igényelt. Akkor, ott azon a délutáni órán a csuklómra ráírtak egy nevet: Horváth Nikoletta.

A név, aki én vagyok.

Akkor még nagynak éreztem ezt a „bőrt”, hiszen kifejlett személyiségnek tűnt, a maga komolyságával, de idővel belejöttem a feladatba, s eggyé váltam a nevemmel.

2012-ben miután túléltem a halálomat megtorpantam. Hova tovább? Akkor már tizenegy éve küzdöttem az Erdheim-Chesternek elkeresztelt kórral. A csatában elvesztettem a látásomat, a csontjaim egészségét, a hipofízisem épségét, s végül az érrendszerem ruganyosságát.

Az utolsó áldozatok a veséim voltak. 2012-ben kikerülve a kórházból az a huszonéves Horváth Nikoletta lettem, aki nem csak, hogy belenőtt a „bőrébe”, de még egy méretes keresztet is kapott a hátára. A vakságot egészen jól viseltem, de vajon a veséim elvesztését hogyan dolgozom fel?

Temetés helyett újjászülettem. 2012-ben VakVagányként belefogtam az internetes naplóm írásába külső, hogy szavakon keresztül mondhassam el: a vakságon, és csapásokon túl is van élet, mert van lélek.

Vakvagány az év embere

A blogom mind olvasottabbá vált, pedig én csak kiírtam, ami lelkem húrjain megpendült. A dallamot betűkké formáltam, s a szórengetegben kerestem az ösvényt.

A motiváló kereszteződést, ami új utat mutat. 2013-ban leszámoltam egykori, növendék ámbráscetre emlékeztető énemmel. Az akkori 91 kilóm tarthatatlanná deformált. Belevágtam hát, nem a fogyókúrába, hanem az élet- és szemléletmód váltásba.

A helyi sajtó felfigyelt a mosollyal kövezett Golgotámra, s később általuk az RTL Klub riporterének kamerája elé állhattam. Többször is. A közöttünk szövődött kapocs elszakíthatatlan. 2014-ben a velem készült anyagokat beválasztotta a szerkesztőség a 2015-ös esztendőhöz közeledve „az év embere” megmérettetésbe.

Internetes szavazáson dönthettek a nézők arról, hogy a beválogatott tíz ember közül ki legyen a győztes.

Az esélytelenek teljes nyugalmával hajtottam fejemet álomra december 30-án, boldogan attól, hogy egyáltalán bekerülhettem egy ilyen szavazásba. Ám a hír, miszerint én nyertem meg villámcsapásként ért. Egyszerre sírtam, nevettem, és éreztem mély hálát a szívemben, hiszen a nézők előre bizalmat szavaztak nekem. Bizalmat, melyért azóta is hálakönnyek folynak arcomon.

Motiváló mosoly-küzdés

Az, hogy a vakság életem részévé vált, hogy Horváth Nikoletta után megszületett VakVagány egyetlen motiváló tényt bizonyít: a mosoly-küzdés mindenen átsegít!

Szeretném neked is megmutatni, hogyan csináld! Kattints ide!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás